Szigetvár ostroma – Végbúcsú
 
előadó: Zempléni Kamarazenekar
etnikum: magyar
leírás: Dombóvári János átirata
album: Magyar verbunkos zene Lavotta Jánostól (1764-1820)
kiadó:Lavotta Alapítvány
gyárt. szám: PRECD 9506
az albumról: Zempléni Kamarazenekar (Sátoraljaújhely)
Művészeti vezető: Dombóvári János
Vezényel: Gergely Péter Pál
Szólisták:
Dombóvári János - hegedű, brácsa (2, 4, 7, 10)
Á. Király Erzsébet - hegedű (4, 10)
Radnai Róbert - mélyhegedű (2, 10)
F. Sulyok Éva - gordonka (4, 10)
Sajgó Ildikó - hegedű (10)
H. Hotykai Krisztina - gordon (10)

A Zempléni Kamarazenekar tulajdonképpen a ’60-as évek amatőr muzsikálását újította meg, amikor mostani felállásában 1990-ben először lépett a sátoraljaújhelyi közönség elé. Az együttes tagjai zeneiskolai tanárok Zemplén területéről, valamint zenei pályás (volt) tanítványok. Zemplénen kívül koncerteztek már Edelényben, Miskolcon, Pozsonyban, Királyhelmecen, legutóbb pedig a Lavotta-évforduló alkalmából a fővárosban, a Régi Zeneakadémián. Legemlékezetesebb fellépéseik között tartják számon – a Norrby Fournier, Pjatigorszkij tanítvány – Lavotha Elemér, Stockholmban élő csellóművésszel való együttmuzsikálást. A 30 tagú kamarazenekar elsősorban Zemplén zenei közművelődését szeretné előmozdítani oly módon, hogy közben felkarolja zeneileg tehetséges fiataljait, továbbá Lavotta verbunkosainak megismertetését tekinti kiemelt feladatának. E célok elérésében nagy segítségére van a szimfonikusoknak Gergely Péter Pál karmester, akivel egy együttes kiváló emberi és szakmai kapcsolatokat ápol.


A sátoraljaújhelyi Lavotta Alapítvány, valamint a Lavotta János Művészeti Iskola a Felvidéken (Pusztafedémesen) született és zempléni földben (Tállyán) nyugvó Lavotta Jánosra immár nemcsak monográfiával (1994) emlékezik.
A magyarság a XVIII. század folyamán eszmél rá arra, hogy külön életet, egységet jelent Európában, melynek önálló célja, sajátos megnyilvánulási formái és feladatai vannak. Amikor pedig kezdi jellegzetességeit tudatosan ápolni, felismeri irodalmában, s nyomban utána zenéjében is a maga legsajátosabb megnyilvánulását, egyetemes ügyét. Szinte természetes, hogy ez a zene most már öntudatosan annak kifejezésére törekedett, hogy a magyarság külön nemzeti egyéniség Európában. Kezd tehát hangsúlyozottan magyar lenni, melyhez meghatározott külső formákat, valamint szókincset keres. A verbunkos a XVIII. század utolsó harmadában alakult ki – egyelőre ismeretlen gyökerekből, melyek között azonban világosan felismerhető a régi magyar népies muzsikálás hagyománya (hajdútánc - kanásztánc) – bécsi, olasz, szláv, balkáni elemek jelentékeny közreműködésével. Az új magyar táncstílus 1780 táján, a katonai toborzások jellegzetes kísérőjeként funkcionál.
A verbunkos legelső művelői között mindjárt ott találjuk a városok német műveltségű muzsikusait, majd pedig a művészhivatást egyre inkább vállaló úriosztály műkedvelő tagjait (pl. Lavotta, Podmaniczky, Fáy, Festetics, Bánffy, Zichy), akik már nyilvánosság elé léptek. Mivel a verbunkos nyelve tele van nemzeti szimbólumokkal (formai, ritmikai, dallamkialakítási, hangnemi, harmóniabeli jellegzetességek), sőt a verbunkos maga is ilyen szimbólum: felkarolása ezért egyet jelent a magyarsághoz való csatlakozással. A századfordulón következik a döntő fordulat, amikor a városok megnyitják kapuikat az új magyar zene előtt, eltanulják az új nyelvet, s a maguk nyugati előadókészségét és műveltségi formáit a verbunkos szolgálatába állítják.
Szabolcsi szerint „Az új stílus eredőjét ma már épp ezért nehéz megállapítanunk, mert mikor először hallunk róla, már ott hódít és terjeszkedik a városokban, cigánybandák vonóján vagy nyugati műveltségű zenészek kezén: Haydn, sőt Mozart már éppúgy felfigyel rá, mint Dittersdorf vagy később Beethoven, Weber, Schubert, Berlioz, Brahms és mások... Amit külföld 1780 óta magyar zene néven ismer, az kivétel nélkül a verbunkos zenéje.”
A magyar zenei romantika mintegy száz évéből Lavotta, Csermák, Bihari, Ruzitska Ignác, valamint Ruzitska József az ún. első nemzedék tagjaiként elsősorban a korai verbunkos időszakában fejtik ki tevékenységüket, azonban munkásságuk részben átnyúlik a delelő verbunkos időszakára is. Jelentőségük abban áll, hogy az 1780-1800 között kialakult korai verbunkstílusból határozottan körvonalazott táncformát, és kész, hajlékony zenei nyelvet teremtettek.
A verbunkos – amint azt látni fogjuk Lavottánál – nemcsak a tánczene irodalomban válik uralkodóvá, de 1830 után rohamos gyorsasággal hódítja meg a kamarazenét, zongoramuzsikát, dalirodalmat s a színpadot egyaránt.
A hegedűvirtuóz, az első színházi karmester, házitanító Lavotta életében zeneszerzői tevékenysége a legjelentősebb. Az életmű még fellelhető opuszairól – elsősorban Pál Katalin és Domokos Mária közelmúltbeli kutatásai révén – minden eddiginél pontosabb ismeretekkel rendelkezünk.
Az eddig ismert Lavotta darabok közül nem került elő zenekarra írt mű. A neki tulajdonított Toborzó-t Hajdú László túrkevei zenetanár hangszerelte (1845) „hangászegyüttesre”. A korabeli magyar tánc fő nemei között a második volt a toborzó (verbunkos). Mivel a – főképpen a hadsereg által használt – dúr-hangnemű dallam tempója mozgékonyabb az ezt megelőző palotásénál, így a férfi és női táncra egyaránt a legalkalmasabb. A kezdetben volt trió elhagyása után alakul ki az ún. „lassú és friss”. Lavotta Toborzó-ja is ezt a formát követi, melyben a 16+16 ütemet két ütem bővülés zárja le.
A két hegedű-duó sorozat (op.22. és Nr.49.) létrejöttében bizonyára szerepe volt annak is, hogy Lavotta nemesi házak (Zichy, Orczy, Papszász, Elek, Pazonyi, Teleky, Nánásy) úrfiait és kisasszonyait tanította a hegedülés „tökéletesebb fogásaira”. A Nr. 49-es tizennégy „könnyű„ hegedű-duót tartalmazó sorozat nem nélkülözi a szerző pedagógiai elgondolásait, hiszen az első és utolsó darab nehézségi foka között több év tanulóévnyi különbség érződik. Ilyen szempontból jóval egységesebb a hat duót magában foglaló op. 22. Duetto Hungarica. Ennek hatodik, Thema con Variazioni feliratú darabja hallható hegedűn és mélyhegedűn.
A zenetörténeti kutatás szempontjából rendkívül szerencsésnek tarthatjuk, hogy a „Válogatott magyar nóták” 18 darabból álló, négy húros hangszerre írt sorozata, Lavotta verbunkosainak ez idő szerint legteljesebb és -terjedelmesebb forrása fennmaradt. A B-dúr Verbunkos ebből a sorozatból való, amelyet kamarazenekar előadásában hallgathatunk.
Lavotta szerzeményeiről tudjuk, hogy döntő többségük korabeli táncmuzsika, amelyek között – a magyar táncok mellett – egyaránt megtalálható a menüett, polonéz, ländler és kontratánc. A korabeli táncrepertoár részei ezek a nemesi bálok, mulatságok – európai divatot követő – táncai. A táncok közül egy polonéz szerepel a válogatásban, amelyet hegedűn, mélyhegedűn és gordonkán szólaltatunk meg.
A B-dúr Polonéz az op. 32-es három „lengyelest” tartalmazó sorozat nyitódarabja háromszakaszos, reprízes dalforma, melynek zenei anyaga figyelemre méltón összetett. A mű többrétű dallamszerkesztésével a három szólam dús ritmikai mozgása párosul, mellyel Lavotta szokatlanul tömör hangzást ér el.
A Szigetvár ostroma eredetileg színpadi kísérőzeneként készült a „Zrínyi Miklós, vagyis a Szigeth Várának veszedelme” című 3 felvonásos vitézi szomorújátékhoz.
A „Válogatott magyar nóták” utolsó darabja a „Homoródi” megkülönböztető nevet viselő c-moll Adagio.
Az igen szép verbunkos – különböző letétekben – összesen tizenegy múlt századi forrásban fordult elő, sőt – Sarasate Cigánydalok című feldolgozása révén – még nemzetközi hírnévre is szert tett. Ezt a 16 ütemnyi adagio-t némi túlzással nevezhetnénk akár a kései magyar zenei barokk egyik remekének is. Mindenesetre ezt a jelleget erősíti az előadásmód is: a szóló hegedű és a „hangfüggöny”- szerűen kísérő kamaraegyüttes játéka. A szólista a „Homoródi” két változatát játssza oly módon, hogy ismétléskor a két variáns közötti különbség bár jól érzékelhető, azonban formájában, hangulatában a mű mégis egy marad. Az első változatra Domokos Pál Péter talált rá a 60-as években, a „díszesebb” másodikat pedig Kirch János jelentette meg a „Honi emlékfüzér”-ben, 1843-ban.
Farkas Ferenc, a magyar zeneszerzők doyenje, még az 1940-es évek végén, 50-es évek elején került kapcsolatba Lavotta muzsikájával, amikor kísérőzenét komponált Dékány András „A kóbor hegedűs” című hangjátékához. Így született meg 1967-ben a Bécsi Fúvósötös számára komponált, Lavotta-témákra írt öttételes divertimento, a Lavottiana.
Az I. tétel induló: Tempo di Marcia, Indulás Pannónia felé, a klasszikus divertimento-hagyományokat követi. A második: Tempo di Minuetto, magyaros fordulatokkal ékes „udvari „ – vagy inkább „udvarházi” – tánc. A mű középpontjában gazdagon díszített lassú verbunkos-tétel (Tempo di Werbung) áll, virtuóz záró figurával.
Utána német táncnóta következik (Alla Tedesca); ez is, akárcsak az iménti menüett, magyaros „súlyos”, kezdő gondolattal. A befejező Rondo Lavotta leghíresebb programszvitjének, az 1797-es nemesi felkelés emlékére írt „Nota Insurrectionalis Hungarica” motívumaira épül. A Lavotta-mű 10. és 11. tételének témái („A szegény szerencséjét várja”, „Vigasztalás a kocsmában”) sziporkázóan szellemes rondo-finále alkatelemeiként találják meg természetesen helyüket. Farkas Ferenc hangszerelése nyomán a műből időközben nagyhatású zenekari szvit született, így állítva maradandó emléket a verbunkos-szerző Lavotta Jánosnak.

Dombóvári János